Sniper Elite 4 - PS4 teszt

Olaszország, de csodás!

by Sommendáré

2017. February 24. 16:57

Címkék: konzol, ps4, playstation 4, sniper elite

Kislány koromban, amikor megkérdezték mi akarok lenni, kis habozás után két dolgot sikerült mondanom: női testőr és vagy mesterlövész. Mivel az élet nem úgy hozta, hogy mesterlövész váljék belőlem, maradt a digitális távcsöves puskával való „munka”.

A Sniper Elite sorozat szívem egyik csücske, ugyan csak a második résztől ismerkedtem meg vele, de nekem kifejezetten tetszett mind a kor, amiben játszódott, mind a feladatok viszonylagos összetettsége, valamint a meglepően élethű mechanika. Kérdés, hova lehet még fokozni egy olyan játékot, ahol a feladatok legnagyobb része nem egyszerűen a lopakodásból áll, hanem a megfelelő hely kiválasztásából, a pontos célzásból és természetesen sok-sok türelemből.

Eleinte nem gondoltam jó ötletnek, hogy még mindig a II. világháború ideje alatt zajlódik a történet, elvégre már nem nagyon lehet többet kihozni belőle. Gondoltam én, rosszul. Jó még mindig nem a legszebb játék a Sniper Elite, de sokat fejlődött, és az itáliai táj érdekes romantikával vegyes borzongást nyújtott játék közben. A harmadik rész afrikai helyszínei után mondjuk nem volt nehéz szebbet és látványosabbat készíteni így, hogy Olaszországot választotta terepnek a fejlesztőcsapat.

Kezdetben nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fog a játékmenet beleilleni ebbe a szép tájba, de hamar ráéreztem a dolog lényegére. Csodaszép kontrasztot látunk, amikor az idilli falvakban fegyveresek járőröznek, és rohamkocsik meg csapatszállítók sorakoznak, egy-egy régi villa omladozó falai mellett.

Kifejezetten hangulatosra sikerült tehát a játék, holott ez korábban nem volt igazán központi eleme a sorozatnak, inkább csak a játékmenetet hivatott kicsit megtámogatni és megtölteni, hogy úgy érezzük, tényleg haladunk is valamerre, nem csak egy lineáris folyosón küzdjük át magunkat teljesítve a küldetéseket.

Osonj, hasalj le, lőj

A játék történetéről nem igazán van mit mondani, nem fognak hatalmas csavarok és meglepetések érni menet közben, de valljuk be, soha nem ez volt a sorozat erőssége. Főhősünk Karl pedig tovább erősíti a csendes, jóképű halálpontos férfiak listáját. Így a gyengécske történet és kissé színtelen-szagtalan főhős helyett szokás szerint a játékélmény viszi el a hátán a játékot, de most hogy végre szebb és tartalmasabb látvánnyal lett megtámogatva – és többféle játékmóddal –, bizony az élvezeti faktor csak nőtt.

Nekem mindenképp muszáj volt gyakorolnom mielőtt elkezdtem a rendes játékot. Szerencsére van lehetőségünk minden fegyverünkkel „céllövöldézni”, ez pedig tökéletes arra, hogy az egér/billentyű kombinációhoz szokott emberek ráérezzenek a kontrollerrel való célzásra. Megjegyzem ez utóbbit mindig is utáltam, de tényleg. Igaz, nekem még mindig nem megy olyan gördülékenyen a dolog, mint kellene, de aki úgyis hozzászokott a kontrollerrel való célzáshoz, annak menni fog.

A feladatok és azok megoldása nem sokat változott, inkább a pályák/területek felépítése az, ami segíti a változatosságot. Mondhatni, teljesen rajtunk áll, miként megyünk át egy pályán, nem muszáj mindenkit likvidálni, és akiket elteszünk láb alól, azokat roppant változatosan nyírhatjuk ki.

A közelharcnál késsel érdemes operálni, hiszen hangtalannak illik maradni, különben könnyen fűbe haraphatunk, de ha éppen úgy alakul, akkor a pisztoly vagy a gépfegyver is megfelel a feladatnak. A kissé buta AI miatt pedig akár a fent felsorolt eszközökkel is teljesíthetőek a pályák, csak nem túl élvezetesek.

Mert még mindig a távcsöves puska a sava-borsa az egész játékmenetnek. Néhány plusz adalékkal meg is lett bolondítva a játék, de a jól bevált dolgok megmaradtak. Továbbra is érdemes kihasználni a környezetünket, nem csak a látható dolgokat, hanem a hallhatóakat is. Lövéseinket elrejthetjük egy felettünk köröző repülőgép motorzaja közé például, de sok egyéb lehetőségünk is van.

A főküldetések mellett kapunk természetesen mellékesen teljesíthető feladatokat is, kihívásokat teljesíthetünk és még gyűjtögetni valók is szét vannak szórva az aktuális területen.

Mint a lopakodós játékoknál általában, itt is van egy pályavégi összesítő, ahol a maximalista játékosok elkámpicsorodhatnak, hogy nem sikerült mindent megtalálni vagy teljesen láthatatlannak maradni, és így tovább, és így tovább.

Tudunk fejlődni a játékban, bár nem sok értelmét láttam, elvégre ez nem egy rpg, így nem nagyon tudunk skilleket, vagy különleges képességeket használni. A természetes tulajdonságainkkal kell átverekedni magunkat a nácikon, és a legjobb módja ennek a lopakodás és a távcsövessel való aprólékos és türelmes munka. A türelem nagy erény, amiből nekem amúgy is kevés van, és ha lövés előtt visszatartjuk a levegőt – mindez a jobb oldal alsó stick lenyomásával történik – akkor hajlamos az ember kapkodni, mivel tudja, hogy csak pár másodperce van a tökéletes lövésre. Nem csak arra kell figyelni, hogy a célkereszt pirossá váljon, hanem arra is, milyen távol van a célpont, fúj-e a szél, egyedül van-e vagy meghallhatják. Rengeteg tényezőt kell figyelembe vennünk, ez pedig nem csak Karl, de a mi pulzusunkat is növeli.

A co-op mód meglepően jól sikerült és nekem a multiplayer is kifejezetten tetszett, még úgy is, hogy én voltam a legbénább. A Sniper Elite 4 jobb lett az előző részeknél, a három év alatt nem elvettek, hanem hozzáadtak a játékhoz, szebbé is varázsolták azt, így valóban nem csak a rajongók, de az új játékosok is elégedettek lehetnek vele. A killcam továbbra is szórakoztató, és hihetetlenül jól esik leereszteni a puskát egy tökéletes lövés után. A történetmesélést pedig majd más játékok fogják tökélyre fejleszteni.

Sniper Elite 4 - PS4 teszt

Osonj, hasalj le, lőj

Kapcsolódó cikkek

Bemutatták a PS4-et

A nagy nextgen autós előzetes [videók]

Killzone: túl a kétmillión

Top sztorik

Kapcsolódó termékek

Gizmológusok

Címkék

Gyakori kérdések

Bluechip